» KIÁLLÍTÁS
  Kezdőlap
  Szentendre évszázadai
  Szentendre újkori
  története képekben
 » KATALÓGUS
  Keresés
  Galéria
 
 » GALéRIA - A KIáLLíTáS KéPEI -

Szőlőművelés Szentendre természetföldrajzi adottságai (talaja, a vulkanikus eredetű andezittufa és éghajlata) kedveztek a szőlő- és gyümölcstermesztésnek. Szőlőművelő eszközök, kapák, metszőkések már a rómaiak korából is maradtak ránk, egy értékes borosedény-készlettel együtt.
Az Árpád-kor itt élő magyarjai a Pilisbe telepített bencés és cisztercita szerzetesektől sajátították el a földművelést és szőlőtermesztést. Egy 1138-ból származó oklevélben II. Béla királyunk már szőlőt adományozott a Kő-hegyen. A város körülvevő hegyek déli lankáin már a középkorban jelentős szőlőtermesztés alakult ki.
A török pusztítás után az ide települt szerbek saját hagyományaik alapján élesztették újjá a szőlőtermesztést. A 18. században a Pismány, Petyina, Bubán és a Kőhegy lankáin jellegzetes teraszos szőlőművelés alakult ki. Ezeket a földlépcsőket a dalmátok obolának nevezték. A szőlőt karó nélkül nevelték, rövidre, egy szemre metszették. Régi szőlőfajta volt a kék gehér, de leginkább a kadarkát termesztették. Egy szerb nóta szerint: "Minden fajtát dicséri, de csak a kadarkát ülteti"
A szerbek honosították meg Buda környékén az un. balkáni vörösborkultúrát. Lényege, hogy a mustot a törkölyön, kádakban (kácikban) érlelték. Az így nyert bort a törköllyel együtt hosszabb-rövidebb ideig légmentesen letapasztották. A sűrű, sötétpiros bort fejtés nélkül fogyasztották. A hordó használata csak a piacra termeléssel jelenik meg borászatukban. A szentendrei aszú bort a jól megérett és ezenkívül a padláson egy ideig szikkasztott, jobbára kadarka szőlőből készítették- óborral való felöntéssel. A híressé vált bor megkövetelte a szakszerű tárolást; így alakult ki a XVIII. század végére a máig megfigyelhető városi, mintegy 120 km hosszú pincerendszer, mely érzékelteti az egykori bortermelés és borkereskedelem mértékét. Sajátos pincefunkciójú üregeket is megfigyelhetünk a Szamárhegyen, pl. a Bogdányi út néhány telkén, a hozzá épített kamra utcára néző oldalán egyetlen szőlőbedobó ablakkal. A mustkezelés említett módja megkövetelte a háznál lévő pincék kialakítását. A haza szállított szőlőt még a szekéren, a kádban összetörték és hosszú facsatornákon eregették le a pincében lévő fakádakba, kácikba. Prést nem, vagy ritkán használtak. A nagy méretű borsajtót - és a budai típusú metszőkést - a német szőlőművesek később terjesztették el Buda környékén.
A XVIII. század végére a szőlőtermesztés a város gazdasági életének meghatározója. Virágoztak a hozzá kapcsolódó iparágak. Kádárok készítették a kádakat, hordókat, bognárok, kovácsok a szállító szekereket, szerszámokat.
Eleinte a legmódosabb szerbek voltak a szőlőbirtokosok, a tényleges szőlőmunkával, a borkészítéssel a Szamárhegyen lakó dalmátok foglalkoztak. Később a kereskedők, iparosok zöme szőlőtulajdonos, a szőlőbirtok vagyontárgy lett. Kialakult a "szőlőtermelők társadalma". Szentendre lakosainak zömét a szőlősgazdák alkották. A XVIII. században külön céhük is volt. Megmaradt a társulat céhládája. Ők emelték a Dézsma utca sarkán ma is álló keresztet, a szőlősgazdák keresztjét. A szőlőkben igen sok kézi munkára volt szükség, sok ember megélhetését biztosította. A helyi szőlőmunkások, napszámosok mellett felvidéki idénymunkásokat is foglalkoztattak, különösen szüret idején.
A XVIII-XIX. században Szentendre és környéke volt a megye legjelentősebb bortermelő tája. A vidéken termett híres "óbudai vörös" korának jelentős exportcikke volt, a "rác ürmössel" együtt. Ausztriában, Lengyelországban, Csehországban, Oroszországban egyaránt kedvelték. Vörösbor termett a Kő-hegy, Szekrénykő, Zsákkő, Csipkebokor, Somhegy, Mester rétje, Pismány, Tyukovác dűlő, valamint a mostani Paprikabíró utca, Bükkös-patak és az alsó Izbégi út által határolt terülten.
A szőlőművelés eszközei - a helyi viszonyokhoz, pl. talajhoz alkalmazkodva - a funkciónak legmegfelelőbben alakultak, s az évszázadok alatt szinte változatlan formában maradtak fenn. A római kori szőlőmetsző kés (kacor) alakja olyan, mint amilyenek a 19. századi Szentendréről ismertek. Az Y alakú szőlőültetőfa délről terjedt észak felé a Duna mentén, s a történeti vörösbortermelő kultúrák területén van jelen. A szentendrei kapa félkör alakú, legömbölyített hegyű, ezt a balkáni típust a betelepülők honosították meg. A csákánykapa, a kapásbalta (budák) a hegyvidéki szőlőművelés eszköze. A gyümölcsöt hátikosárban szállították, de a bornak való szőlőt puttonyba szedték, kádba töltötték. A szemeket fabunkóval, csomoszolóval törték össze. A minőség megállapítására kisméretű próbapréseket használtak. XIX. század közepére a hatalmas, kősúlyos un. bálványos prések (borsajtók) vidékünkön is elterjedtek. A kő súlya húzta a főgerendát, a gerenda súlya nyomta össze a szőlőt annyira, hogy törkölyvágóval kellett szétvágni. A must helyi kőből faragott tálcára folyt. Faragott, színesre festett, a tulajdonos nevével, évszámmal ellátott példányai a vidék népművészetének jellegzetes tárgyai.
A XIX. század utolsó harmada a szőlőtermesztés alkonya. A védővámok felemelésével a kereslet és a kivitel is megcsappant. Sokasodtak a természeti károk. 1882-ben a filoxéra (szőlőgyökér-tetű) Szentendrén is megjelent és öt év alatt tönkre tette a vidék szőlőgazdaságát. A gazdák áttértek a gyümölcstermesztésre. A hegyoldalakon kiválóan teremtek a bogyós gyümölcsök, a málna, egres. A XX. század elejére hírnevet szerzett a szentendrei piszke, amit a Dunán jelentős mennyiségben szállítottak külföldre is.
A szüret végét, a jó termést régen is megünnepelték. A szüreti felvonulásokat a századfordulón miniszteri rendelet egységesítette, az uradalmi szőlőmunkások szokásainak mintájára. E napra alkalmi tisztségviselőket választottak (bíró, bíróné, kisbíró, csikós legények, csőszleányok), és a menetben alakoskodók is részt vettek (jósnő, cigányasszony, betyár). Az 1930-as évekre általános lett az un. magyar ruha viselete. A szüreti felvonulás és bál beépült a közösségek szokásrendjébe, és ott is megtartották, ahol szőlő nem termett.
Szüreti mulatságot napjainkban is rendeznek Szentendrén. A hajdani szőlőkultúra emlékét utcanevek - Borpince utca, Dézsma utca, Kapás-köz, Szőlőhegy utca – és múzeumi tárgyak őrzik.


A projetketet az Informatikai és Hírközlési Minisztérium támogatta