» KIÁLLÍTÁS
  Kezdőlap
  Szentendre évszázadai
  Szentendre újkori
  története képekben
 » KATALÓGUS
  Keresés
  Galéria
 
 » SZENTENDRE éVSZáZADAI -


Újkőkor
Bronzkor
Vaskor
Római kor
Népvándorlás kora
Honfoglalás
Középkor
Újkor
 

Szentendre területéről a legelső hiteles régészeti leletek az újkőkor időszakából (neolitikum: i.e. 5500-3400) kerültek elő. A városban és környékén végzett rendszeres régészeti terepbejárásoknak köszönhetően több lelőhelyről ismerünk szórvány újkőkori leleteket (Bubán-dűlő, Pannónia-dűlő), de csatornaásások, alapozások közben is kerültek elő cseréptöredékek. Mivel az őskori népek neveit nem ismerjük, így az írott források megjelenéséig csak régészeti emlékeikről, egy-egy jelentősebb lelőhelyükről, jellegzetes díszítési módjukról, edényes temetkezési formájukról, azonos földrajzi környezetükről kapták az egyes népcsoportok, kultúrák a nevüket.

A középső neolitikum időszakából a vonaldíszes kerámia kultúrájának telepét bolygatták meg az új posta alapozásánál. A kultúra jellegzetes plasztikus, vagy karcolt díszítésformái az ívek, spirálisok, zegzug-vonalak, a csomókkal ellátott függesztő-hálózat formáját utánzó mintákat élesztik újjá az agyagedényeken.

Az újkőkor kései szakaszából a lengyeli kultúra népességének hagyatékai kerültek napvilágra a HÉV-végállomásnál. E nép már elkülönítve temette el a halottakat a telepek elhagyott részén. A lengyeli kultúra csontvázas sírjából származik a három kis bütyökkel díszített vörös festésű edény. (1. Bütyökdíszes, festett edény)

A rézkor (i.e. 3400-1900) idején az újkőkori egyhelyben lakást jellemző hosszabb életű telepek megszűntek, s átadták helyüket a rézkori pásztorkodó életformának jobban megfelelő, átmenetibb jellegű telepeknek. Az átmeneti szállásterületekkel szemben megnőtt a temetők szerepe, a közösség életében az állandóságot ezek képviselték.

A rézkori temetőben már a társadalmi tagozódást is megfigyelhetjük, mivel szigorú rendszer szerint és gazdag melléklettel (réz-, csont-, kőeszközök, kagyló- és csontékszerek, agyagedények) temették el a halottaikat. A korszakot jellegzetes rézeszközeiről nevezték el. A rézkor megváltozott gazdálkodási módja segítette elő a fémművesség fellendülését.

A római kori tábor területén feltárt kései temetőből került elő egy kora rézkori csontvázas sír mellékletekkel. (2. Kora rézkori sír melléklete) A csontváz nyaka körül 6 db hengeres kagylógyöngy, a jobb combcsont mellől egy magkőeszköz került elő. A Pannónia-telepen talált középső rézkori sírban hordó alakú, bütyökdíszes füles edényt és több lapos, kerek, átfúrt kagylógyöngyöt tártak fel. (3. Edény kagylógyöngyökkel)

A késő rézkori badeni (péceli) kultúrához és a kosztoláci csoporthoz tartoznak a Pap-szigetről származó tagolt lécdíszes, kannelurás, illetve pontsorokkal díszített edénytöredékek. Közvetlenül a Duna partján szintén a badeni kultúra edénytöredékeit találták meg. A Püspökmajor környékéről gyűjtött őskori leletek többsége is ennek a kultúrának az emlékanyaga.

A Pannónia-telepről és Pannónia-dűlőről előkerült kerámiaanyagban a badeni kultúra klasszikus időszakának edénytípusai: a lécdíszes és hálómintás fazéktöredékek, kannelurázott tál- és bögretöredékek, kétosztatú tál darabja, felhúzott fülű bögretöredékek mellett a megelőző bolerázi és kosztoláci csoport leletanyaga is megtalálható. A rézkor végi badeni kultúra népessége az egész mai Magyarország területét elfoglalta. Állattartó, földművelő életformájuk mellett finoman kidolgozott réz és aranytárgyakat, agyagedényeket készítettek, kifinomult, magas szintű ismereteikről, hitvilágukról gazdag kultusztárgyaik, temetkezési szokásaik vallanak.
1. Bütyökdíszes festett edény
2. Kora rézkori sír melléklete
3. Edény kagylógyöngyökkel

Időszámításunk előtt 1900 táján több hullámban és több irányból újabb népcsoportok jelentek meg a Kárpát-medencében, s a helyi rézkor végi népekkel összekeveredve alakították ki az új, bronzkori népességet. A rézkori pásztorkodó, állattartó életformát a földművelésen alapuló paraszti életforma váltotta fel. Általánosan elterjedt az intenzív földművelő életforma. A legkedveltebb vadászzsákmány a szarvas volt, míg a háziállatok között a szarvasmarha, juh, kecske, sertés szerepelt az első helyen. A lóvontatású kocsi felfedezése is ehhez az időszakhoz köthető.

A korszak névadó férne a bronz. A réz és az ón, vagy antimon ötvözése útján nyert bronzot a réznél könnyebben tudták megmunkálni és tartósabb eszközöket lehetett készíteni belőle. A telepeken ritkán kerülnek elő bronztárgyak, a helyi bronzművesség legszebb darabjait elrejtett kincsleletekből ismerjük. Bronzöntés feltehetően minden telepen folyt, de központi öntőműhelyek is léteztek. A bronzból eleinte ékszereket, majd később szerszámokat is készítettek. A bronzkorban virágzott az egész Európát behálózó korabeli kereskedelem.

A kora bronzkor (i.e. 1900-1700) első, önálló kulturális egységének, a Makó kultúrának emlékanyagát képviselik a HÉV-végállomás környékén előkerült seprűdíszes fazéktöredékek. A főként még pásztorkodó, állattartó-földművelő népesség jellegzetes edénye a belső díszes, talpas tál.

Ugyancsak a korai bronzkorban jelent meg az a népcsoport, amely feltűnően egységes és szép kidolgozású edényéről, a harangedényről kapta elnevezését: a harangedényes kultúra népessége. Vízhez kötött életmódjukra jellemzően településeik igen nagy sűrűséggel követik egymást a Duna partján. Szentendrén közvetlenül a Duna partján a harangedényes kerámia (4. Harang alakú edény) kései időszakából származó edénytöredékeket gyűjtöttek. A harangedényes kultúrához tartozó település részletét tárták fel Pannónia-telepen. A kultúra településeitől távolabb helyezkednek el temetkezési helyei. A harangedényes kultúra legnagyobb temetőjét Szentendrétől nem messze, Békásmegyeren tárták fel. Csontvázas és hamvasztásos sírok egyaránt előfordulnak, de az uralkodó szokás az urnás temetkezés. A sírokba tett edények többnyire megegyeznek a telepeken talált háztartási kerámiákkal. Általános mellékletek a kis füles bögrék, korsók, fazekak, kisebb-nagyobb többfüles tálak. (5. füles bögrék)

A középső bronzkorban (i.e. 1700-1300) a helyi, korai bronzkori műveltségek továbbfejlődésével jött létre a vatyai kultúra. Életmódjára a hosszabb egyhelyben lakás volt a jellemző. Fejlett volt a földművelés és az állattenyésztés. Földsánccal és árokkal erődített falvakban éltek, s nagyszámú hamvasztásos, illetve urnás temetkezés került elő. A vatyai kultúra települését és többszáz síros temetőjét Pannónia-telepről ismerjük. A temetőben a sírokban a hamvakat tartalmazó és tállal (6. Tál a vatyai kultúrából) leborított urna mellett egy, néha két kis bögre volt. Több alkalommal az urnák száját kövekkel takarták le.

A késő bronzkorban (i.e. 1300-800) betelepült hódító népesség új életmódot kényszerített a helyi lakosságra. A Kárpát-medencét a halomsíros kultúra, majd az urnasíros kultúra több helyi csoportja uralta. A földművelő-állattenyésztő életforma hanyatlása mellett az előző időszakhoz képest a bronzművesség kiteljesedését, a fémműves-központok kialakulását és virágzását tapasztaljuk.

A városban a Ulcisia köz - Római sánc u. - Attila u. - Kossuth L. u. által körülhatárolt területen a későbronzkori urnasíros kultúra késői szakaszából származó település nyomai és cseréptöredékei kerültek elő. Az urnasíros kultúra jellegzetes típusai a behúzott peremű, illetve turbántekercses táltöredékek, a kihajló, síkozott peremű tálak töredékei, a vékonyfalú, simított felületű füles bögrék töredékei, a kannelurázott díszítésű, egyfülű, talpgyűrűs edény, durvított felületű fazékoldalak stb.

A településtől nem messze az urnasíros kultúra, többnyire bolygatott temetkezései is előkerültek. Az urnasírokban általában 2-5 edény volt, a hamvak és a kalcinált csontdarabkák egy-egy nagy urnában vagy tálban, illetve az edények között voltak. A kultúra jellegzetes edénytöredékei kerültek elő a HÉV végállomásánál végzett földmunkák során és Püspökmajorban is.

4. Harang alakú edény
5. Füles bögrék
6. Tál a vatyai kultúrából

A kora vaskori népesség, a késő bronzkori urnamezős kultúrát követő úgynevezett preszkíta (i.e. 800-550), majd szkíta (i.e. 550-300) népcsoportok a vas feldolgozásának tudományával új korszakot nyitottak a Kárpát-medence történetében. Eleinte ékszereket, fegyvereket készítettek, majd a korszak második felében már szerszámok nyersanyagaként is felhasználták a vasat. Újra a pásztorkodó állattartás vált általánossá, ezen belül a lótenyésztés szerepe jelentős volt. Ebből az időszakból származik egy háromélű szkíta nyílhegy és a római katolikus temető déli kerítésénél talált díszes tál töredéke is.

A szkíta időszakot követő késő vaskori kelta csoportok i.e. 300 körül érték el, s lépték át a Dunát. A kelta időszakot békés fejlődés jellemzi. Jelentős újításuk volt a papucsszerű szántóvassal felszerelt kerekes eke. A fazekaskorong használata csak a kelta korban terjedt el, megnyitva az utat a kerámiaműhelyekben a tömegtermelés előtt. A kelta időszakban az ötvösség, a bronz- és vasművesség igen magas fejlettségi fokot ért el, kialakult a pénzverés. Az i.e. II-I. században megjelent az üvegkészítés. Fejlett társadalmuknak, gazdaságuknak köszönhetően sajátos stílust alakítottak ki, amelyet La Téne kultúrának nevezünk. A kelta népesség már az őskort követő, írott forrásokra támaszkodó ókori Európa alapnépességének gyökerét képviseli.

Szentendrén egy hamvasztásos kelta sírt tártak fel a késő római temető területén. A kelta harcos fegyverzete kétélű vas kard, lándzsa vagy dárda volt. A kardot hüvelyben tartották és bőr, vagy vas övön viselték. Értékére utal, hogy az elhunyttal együtt temették el, s általában összehajtogatták.

Késő vaskori kelta településből származnak a város belterületéről előkerült grafitos edények és behúzott peremű tálak töredékei, valamint a Szabadtéri Néprajzi Múzeum területén feltárt kelta gödör grafitos leletanyaga. Ehhez az időszakhoz köthetőek a Püspökmajor és a Hév végállomás területén gyűjtött cseréptöredékek is.

Egy késő kelta település részleteit tárták fel a szentendrei Cementgyár Dózsa György úti telepén. A lakó- és egyéb gödrök, vermek leletanyaga: szürke, kihajló peremű táltöredékek, orsógombok, fenőkőtöredék, kézimalom a késő kelta időszak jellegzetes lelet-együttese. A kerámiaanyag alapján jelentős településük lehetett Pannónia-dűlőn is. Közvetlenül a Duna-partján a késő kelta kort jellemző edénytöredék került elő.

Az Augustus császár idejében megkezdett katonai megszállás végeredményeként az i.sz. I. század folyamán jött létre Pannónia néven a római birodalom újabb tartománya. A foglalás körüli időkben és azután is tovább élt a területen az eraviscus törzshöz tartozó kelta őslakosság. Jellegzetesek az i.sz. I-II. századból származó, asztrális szimbólumokat (félhold, napkorong, csillag, égi kulcs) megjelenítő sírkövek, melyeken az elhunytak kelta neveit is olvashatjuk. A későbbi sírköveken magukat az elhunytakat az ősi kelta viseletben láthatjuk. (7. Kelta sírkő)

A tartomány megszervezésének egyik fontos része volt a határvédelmi rendszer kialakítása - Pannóniában a limes a Duna vonala volt, mely egyben fontos szállítási útvonal is. Ezt kellett megerősíteni és megvédeni a túlparti barbárok támadásai ellen. A folyó mentén létrejött a táborok, erődök és őrtornyok rendszere, melyeket hadi utak kötöttek össze egymással. Pannóniában Aquincumban és Brigetioban volt légióstábor a többi táborban auxiliaris csapatok voltak elhelyezve. Szentendre - Ulcisia Castra - segédcsapati táborát valószínűleg az i.sz. II. sz. elején kezdték építeni ún. palánktábornak (földdel megerősített faszerkezetű építkezés, védőárkokkal kombinálva). A téglabélyegek tanúsága szerint az első itt állomásozó csapat a cohors 1. Thracum (a trákok 1. számú gyalogos csapata) lehetett. (E korai tábor valószínűleg a ma ismert, kőből épített erőd helyén volt - innen ismertek korai leletek is, de az átépítés megsemmisítette a korábbi perindusokat.) Ez időben Pannóniát két közigazgatási részre osztották: Pannonia superior (Felső Pannonia) és Pannonia inferior (Alsó Pannonia) - ez utóbbihoz, melynek székhelye Aquincumban volt - tartozott Ulcisia Castra is. Az i.sz. 160-as évektől gyakran ismétlődnek a limes mentén barbár betörések (szarmaták és markomannok), ezért Marcus Aurelius császár új csapatokat szervez cohors 1. milliaria Aurelia Antonim Surorum sagittariorum (a szírek 1. sz. Aurelia Antonim nevű gyalogos íjász ezrede) néven, melynek sok bélyeges tégláját ismerjük a tábor területéről. Septimius Severus császár alatt, 195-ben a csapat neve megváltozik: milliaria nova Severiana Surorum sagittariorum equitata civium Romanorum (a szírek 1. számú, római polgárokból szervezett új lovas íjász Severiana ezrede) - tehát a császár a katonáknak kollektív római polgárjogot adományozott és ennek emlékére saját nevét is a csapatnak adományozta. Ugyanő 194-ben colonia rangot adott Aquincumnak, így a tartomány székhelye és az annak vonzáskörzetében lévő Ulcisia Castra virágzásnak indult. A "fővárosból" a II. sz. elejétől megindult a városi tisztviselők, vagyonos polgárok, kereskedők és veterán katonák "vidékre" való kitelepülése, így itt is egyre jobban felpezsdült az élet. Szintén Aquincumból jött, leszerelt katona (veterán) lehetett a Szabadtéri Néprajzi Múzeum területén előkerült római villa rustica építtetője és első tulajdonosa. Az épületet a további tulajdonosok tovább bővítették, központi épületében - melyet a régészek feltártak - 52 helyiség volt és 67 x78 m-es területen feküdt. A belső udvaros épületben a terrazzo-padló alatt padlófűtés volt, freskók, stukkók és faragott oszlopok díszítették, az udvar megvilágítására a tetőzet peremén ún. agyag világítótorony-modellek szolgáltak. A villa birtokközpont-jellegét bizonyítja az itt talált sok, vasból készült szerszám és eszköz. A szőlőművelés emléke a kacor (szőlőmetszőkés) és a Trierben készült, feliratos borosedény-készlet. (8. Trieri boroskészlet) Bár a villát utolsó lakói tervszerűen kiürítették, mégis sok apró tárgy került elő az ásatás során: a kerámialeletek mellett ékszerek, viseleti tárgyak és érmek.

I. sz. 213-214 körül Caracalla császár alatt kiépül a 205x134 m-es tábor: belül terrazzo-padlós, padlófűtéses, stukkókkal és freskókkal díszített épületekkel is, de a tábor északi, déli és nyugati felén elterülő, ún. vicus militaris (a katonák családtagjainak, kereskedőknek és iparosoknak a lakhelye) területén is találhatóak hasonló kvalitású kőépületek. A korabeli életről az apró leleteken kívül az itt élők által állított oltárok, fogadalmi feliratok és az itt elhunytaknak emelt sírkövek, szarkofágok feliratai tudósítanak. Ezeken jól követhető - a nevek és a családi kapcsolatok feltüntetése miatt - a bennszülött lakosság romanizálódása és a birodalom különböző részein sorozott és csapattestével itt állomásozó katona életútja, cursus honoruma ("hivatali előmenetele").
7. Kelta sírkő
9. Késő-római szarkofág

Bár Szentendre öt pontján kerültek elő római sírok, a korai temetkezésekből csak nagyon keveset ismerünk. Ennek az lehet az oka, hogy a korai, hamvasztásos temetőre temetkeztek a későbbi századokban és valószínűleg a vicus militaris építkezései is tehettek tönkre sírokat. A korai sírok létét a korai sírkövek bizonyítják, melyek a tábor melletti, az abból kivezető út mentén lévő késő római temető sírjaiból kerültek elő másodlagos felhasználásból. A III. századból ismertek szarkofágtemetkezések a Dózsa György utca környékén. Eddig mintegy 150 sírt tártak fel a mai Dunakanyar körút és a Vasúti villasor között. Itt régebbi sírkövekből összeállított ún. (9. Késő-római szarkofág)ok, téglasírok és egyszerű földsírok voltak, egy részüket már évszázadokkal ezelőtt kirabolták. A mellékletekre általában a kerámia (10. Római korsóformák) a jellemző. A különleges vörös mázú edényeket, terra sigillatákat "az ókor porcelánja"-ként ismeri az utókor.(11. Terra sigillata) Gyakoriak a bronz ékszerek (gyűrű, tű, karkötő, fibula (12. Hagymafejes bronz fibula) és gyöngyök), viseleti tárgyak (csat, veretek), de előfordul csontból faragott fésű, hajtű és dobókocka-pár is. Az üegtárgyak zöme a későrómai korból való üvegedény, (13. Üvegpohár); (14. Zöld üvegkorsó) illetve ékszer. A legkésőbbi sírokban már keresztények temetkezhettek - ezt egy bronz ládikaveret valószínűsíti.

A III. század második felében gót, szarmata és vandál betörések után Gallienus (253-268) megkezdi a határvédelmi rendszer felújítását, melynek nagyarányú újjáépítését Diocletianus (248-305) viszi végbe. Ekkor Pannonia inferior északi része a Valeria tartomány nevet kapja. Nagy Constantinus (306-337) alatt a szentendrei tábor szögletes tornyait patkó- és legyező alakúakra építik át az új védekező harci taktika szempontjai szerint. A tábor neve is megváltozik: az ulciscor (megbosszul) igére emlékeztető név helyett a Castra Constantia (constantia = szilárd, állhatatos, állandó) nevet kapja. Ekkor épül és épül újjá sok őrtorony, hídfőállás és kiserőd is a limes mentén. A IV. sz. második felében I. Valentinianus alatt (364-375) újabb nagyszabású katonai építkezések folynak: Frigeridus dux-nak, Valeria tartomány katonai parancsnokának neve sok bélyeges tégláról ismert (katonai építkezések! ). I.sz. 380 körül gyengül a határvédelem, több tábort feladnak - ebben az időben hagyják el utolsó lakói a Skanzen területén álló római kori villát. A 430-as évek elején megszűnik a római birodalom, bár az épületek még állnak, sorsuk a lassú enyészet lesz.

8. Trieri boroskészlet
10. Római korsóformák
11. Terra sigillata
12. Hagymafejes bronz fibula
13. Üvegpohár
14. Zöld üvegkorsó

Népvándorlás kora. A római uralom megszűnése után a romanizált lakosság egy része Szentendre területén főleg a római tábor környékén élt tovább.

A VI. század első felében, az Elba-vidékéről származó germánok: a langobardok vetették meg lábukat a város déli részén. A római városmagtól délre, hazánk eddig ismert legnagyobb langobard temetője, a Pannoniatelepen feltárt 92 sírral őrzi emléküket. A langobardok e temetőt 42 éven át tartó pannoniai tartózkodásuk során végig használták. A sírokban talált tárgyak az itt élt germán közösség belső társadalmi rétegződését tükrözik. Szokatlanul mély (kb. négy és fél méter), kirabolt, gazdag temetkezéseket tártak fel a terület északi harmadában. A langobardok által szétdúlt kőpakolásos sírokból csupán csontfésű töredéke, gyöngyszemek, rangjelző szarvasagancs maradtak ránk. A bolygatatlan langobard sírok északról, keletről és dél felől vették körbe a temető magját. A terület délnyugati sarkában nagyrészt melléklet nélküli, feltehetően már a langobardok előtt is itt élt őslakosság szolgasírjai sorakoztak.

A temető peremén, rabolatlan temetkezésekből gazdag emlékanyag maradt ránk. A többnyire cölöpszerkezetes sírokban gyakran találtak szabad harcosokra jellemző fegyvereket (tőr, kard, lándzsacsúcs, pajzsdudor). A langobardok asszonyaikat S-alakú vagy zömmel frank-alemann eredetű ezüst korongfibulákkal, a derekat átfogó és hosszú szalagon lelógó hegyikristály-csüngőjű övekkel felékszerezett ruhákban hantolták el. A temetkezésekből származó jelentős leletanyaghoz sorolhatók az ezüst fémszálakkal berakott (tausírozott) vas öv-lemezdísz, a germán I. állatstílussal díszített fibulák vagy a mediterrán szalagfonatos fibulák.

A temető korai fázisából származó, kirabolt sírjaiból többnyire szabadkézi fazekak, korongolt tálak, csuprok kerültek elő. A kései időszak rabolatlan sírjaiból pedig bepecsételt díszű bögrék, kiöntőcsöves korsók származnak.

A langobardok uralmát 568-tól egy keleti, belső-ázsiai eredetű lovas-nomád nép, az avarok váltották fel, akik két és fél évszázadon keresztül voltak a Kárpát-medence urai. E nép új hazájának honfoglalásakor a Duna mentén elsősorban a stratégiailag fontos területeket, a fő közlekedési útvonalakat, csomópontokat és révátkelőket szállta meg.
Az avar kor korai szakaszában Szentendre térsége jelentős regionális központ volt. Ezt bizonyítja az 1871-ben megtalált ún. "szentendrei avar fejedelmi lelet", amelynek pontos lelőhelye: Szentendre, Pannonia-dűlő, a Nagy-Kürti téglagyár agyagkitermelő helye. A sírcsoportra a várostól délre, a Dunába folyó Dera patak torkolatától délre, mintegy 800-900 m-re bukkantak.

A három sírban egy felszerszámozott lovával, kopjával együtt eltemetett, filigrándíszes fülbevalópárt, ékkőberakásos gyűrűt viselő előkelő férfi és két, a kor divatjának megfelelően felékszerezett női halott nyugodott. Az első két sír valamelyikében lehetett II. Iustinus (565-578) bizánci császár alig kopott tremissise, a harmadik Focas bizánci császár (602-610) 609-610-ben veretett solidusát tartalmazta. E főrangú család népének szinte egy városnyi lélekszámú, leletanyagban gazdag temetője mintegy másfél km-re délre, a budakalászi kavicsbányában került feltárásra.

A VIII. század elejétől, az avar kor második felétől a VIII. század vége - IX. század elejéig a város több pontján elszórva bukkantak elő e nép emlékei. Jellemző módon temetkezéseik (s egyúttal feltehető, hogy kisebb telepeik) többnyire kikerülték a római kori épületeket. Emlékanyagukat a város korai magjától kívül eső területekről ismerjük.

A város központjától északra a VIII. század második feléből származó sírleletre bukkantak, amely öntött bronz övgarnitúra és két korongolt edényből állt. A veretes öv részei: az öntött csat, a kéttagú, csuklós, áttört díszű veretek, a "propeller" veret, az öntött tokos kisszíjvégek. Jellegzetes darabja az egymással küzdő griffekkel és indadíszekkel borított nagyszíjvég, amelynek mondanivalója az avar hitvilág és mitológia gyökereihez vezet el bennünket. (15. Avar kori övveretek) Az övet tulajdonosa huzamosabb ideig viselhette, bővítette: a tárgyak egy részén kopásnyomok láthatók. A durva anyagú, korongolt fazekakat (amelyekben a túlvilágra szánt útravalót, ételt-italt tették a sírba) sűrűn bekarcolt vonalkötegekkel és hullámvonalkötegekkel díszítették.

A IX. század végén a honfoglaló magyar törzsek költöztek hazánk területére. Betelepülésük végérvényesen lezárta a mintegy fél évezreden át tartó népvándorlások időszakát. A honfoglaló seregek egy szárnya a megyeri révnél kelt át a Dunán. A terület kedvező természeti adottságai hatására hamarosan benépesítették a környéket. A Pilis térségét azonban csak később szállták meg.

Kisebb csoportjuk Szentendrén is megtelepült, amit a város központjától északra, az Öregvíz-patak déli partján feltárt 19 honfoglalás-kori sír is bizonyít. A temetkezések laza szerkezetben helyezkedtek el. A vázak tájolása ÉNY-DK-i volt, s a mellettük talált tárgyak szegényesnek mondhatók. A köznépi viselet emlékeit őrzik használati tárgyaik, ékszereik: a sima, nyitott fülkarika, a pödrött végű hajkarika, a vegyes összetételű üveggyöngyökből álló nyaklánc, a vascsat, a vaskések, kengyelek, az oldalpálcás zabla, a jellegzetes, rombusz alakúra kovácsolt nyílcsúcsok és két kézikorongolt edény. (16. Honfoglalás kori edény)

15. Avar kori övveretek
16. Honfoglalás kori edény

Középkor. A település a forrásokban első ízben - még név nélkül - a veszprémi püspökség 1009-ben kelt alapító levelében szerepel: István király egy Visegrád megyei falut adományozott a püspöknek, amely falu az Apurig patak mellett fekszik. Ezt a falut a később már Szentendre néven említett településsel azonosítjuk az Apurig=Bükkös valószínű névegyezés alapján. A régi pataknév arra utal, hogy Taksony fejedelem hadvezére, Apor vezér nyári szálláshelye lehetett itt a X. század második felében.

1146-ban és 1240-ben a veszprémi püspök szentendrei udvarházát, mint oklevél kiállító hiteles helyet említik a források.

1226 és 1320 között Szentendre a püspökség főesperesi székhelye. Ez idő előtt Pilis megye főesperességi központja Visegrád volt, majd 1320 után Buda vette át ezt a szerepet. 1318ban Szentendre a visegrádi vár fennhatósága alá került, fát szállító hajó- és szekérvámjaival, malmaival, szőlőivel, szántóföldjeivel együtt. Az erről tudósító oklevélben olvasunk először a Szent András plébániatemplomról. A XIV - XV. századokban már nem sok forrás szól Szentendréről. Az itteni birtokosok: a szigeti (Margitsziget) apácák, a Szentendrén lakó királyi népek vámot fizettek nekik; a kékesi (Pilisszentlászló) Szent László kolostornak malmai vannak itt - valószínűleg a Bükkös-patakon. Több magán szőlőbirtokról és nemesi udvarházról is tudunk.

Kora Árpád-kori (X-XII. századi) leletanyagot térségünk több pontjáról ismerünk: például Pannoniatelepről, az írószergyár területéről, a Lévai utcából és a Templom térről. Az előkerült vonal és hullámvonalkötegekkel díszített fekete színű edénytöredékek, sárgásszürke színű, illetve vastagfalú vagy bekarcolt vonaldíszes és fogaskerékkel benyomott mintázatú korongolt edény- és fazéktöredékek reprezentálják az időszak kerámiaművességének színvonalát.

A XIII. századi, illetve a XIII-XIV. századi településnyomokra utalnak a Városháza helyén talált sárgás-szürke színű, csigavonalas oldaldíszű fazekak, palackok és a szemcsés anyagú, vörös színű fazekak vagy az osztrák importból származó harang alakú fedők és a vörös illetve sárga színű bögrék, poharak; a Dumtsa Jenő, a Jókai és a Dobozi utcai kerámialeletek.

A feltárt, illetve megfigyelt kőépületek legtöbbjét a XIV-XVI. századra tudjuk keltezni.
A római katolikus plébániatemplom első formájában, a XIII. század második felében épült. Ez időszakból származó edénytöredékek és egy szürkésfehér koromfoltos, csigavonalas díszű fazék került a felszínre itt.
(17. Fazekak, 13-15. század) A templom északi oldalán kéthelyiséges XIII. századi kőház is állt. Az épület végleges középkori képét a sokszögű szentéllyel, a hajóval, a toronnyal, a támpillérekkel a két következő században nyerte el.

A Városház tér és a szemben lévő üzletház alatt nagyobb épület, talán egy udvarház, kert, belső telek együttese volt megfigyelhető. Az udvarház egy Árpád-kori településrészt elpusztítva, a XIV. század folyamán épülhetett. A bennük talált leletanyag többsége a XIV-XVI. századból származik. A fehér, külső oldalukon szürke foltos, vékony falú fazekak, korsó talp- és oldaltöredékei, a XV-XVI. századi világossárga és grafitmázas, szürke színű fedőtöredékek, mesterjegyes bécsi korsó (18. Mesterjegyes korsó töredéke) perem- és fültöredéke, a XV. századi fehér talpas poharak, a sárgásfehér füles fazék, mázas import kerámiatöredékek és a vörös színű, korongolt, többszörös hornyolt díszű török kori agyagfazék illetve a vastárgyak (vaskulcs, sarló, véső, vaskés, szeg, zárszerkezet- és zsanértöredék) két-három évszázadnyi élet konyhai hulladékát illusztrálják.

A Püspök utca 7. számú ház pincéjében, a Bogdányi út 10. számú ház alatt és a Ferenczy Múzeum udvarán középkori falakat, a Kmetty Múzeum épülete alatt és a Fő tér - Görög utca sarkán, a templommal átellenben írott forrás szerinti régi pincét sikerült régészetileg dokumentálni.
17. Fazekak, 13-15. század
18. Mesterjegyes korsó töredéke
19. Pereckulacs

A Jókai utca - Duna-part - Bükkös-patak közötti térségben is középkori falak maradványait tárták fel, ahonnan számos fehéres-szürke foltos, szürke, sárga fazék, tál és edény perem-, oldal- és aljtöredékei (közöttük néhány fenékbélyeges) több évszázad emlékét idézik. Kiemelendő egy világos sárga színű, szemcsés anyagú edény oldaltöredéke, amely barázdált vörös sáv- és petty-festéssel díszített, egy XIV - XV. századi szürke, belső oldalán fehéres szürke, hason barázdált díszű fazék, egy világos tégla színű, szűk nyakú füleskorsó töredéke és a szentendrei középkori kerámiaanyag különlegessége: egy XV. századi, sárga színű, négy bütykön álló ún. pereckulacs. (19. Pereckulacs)

A török kor egyik emlékére: egy kívül-belül ónozott, alacsony talpon álló bronz tálra (külső oldalán török felirattal) a Vasúti villasoron bukkantak.
20. Tál török felirattal

A régészeti megfigyelések szerint a középkori település középpontja a Templom tér - Városháza - Fő tér térsége. Határai: Művelődési központ - Dobozi utca - Rákóczi úti iskola - Bükkös-part - Duna-part. A késő középkori emlékanyag: a Városházáról egy XVII. századi sárga, kívül-belül engbe-s, vörös sávos korsó oldalfaltöredéke, a Kmetty-ház alatt lelt XVI - XVIII. század közé keltezhető sötétbarna mázas, sziromlevelekkel díszített tál, a Vöröshadsereg utcából barna koromfoltos, belül zöldes-barnás mázú agyagedény, a Templom tér területéről előkerült viseleti tárgyak (bronz fölesgomb, lemezgomb és kovácsoltvas csizmavasalások), a Papszigeten talált vaskulcs, harci fokos, csizmavasalások, a bizonytalan lelőhelyű vassarkantyú, vaskard és egy Pannonia-telepi középkori kézimalom-kő töredéke a kiterebélyesedett késő középkori település életéből villantanak fel képeket.

A középkor végi városkát jól jellemzi egy 1697-ben végzett tanúkihallgatás jegyzőkönyve. Vármegyei bizottság járja be az ekkorra már elpusztult települést. Egy idős tanú mondja el sorra-rendre, milyen házak álltak és azok kinek a tulajdonában voltak (az ő, illetve nyilván felmenői emlékezete szerint) másfélszáz évvel azelőtt. A kivizsgálás a Simon alias Muslay família török hódoltság kori szentendrei birtoklására irányult. A tanú kilenc házat sorol föl, ötöt a Duna, illetve a Bükkös-patak partján, egyet a Görög templommal szemben a "Dunára járó utczába", három házat pedig a mai Fő tér tájékán.

A régészeti és történeti adatok alapján tehát egy laza szerkezetű települést feltételezhetünk. A központ a háromszög alakú piactér, a föléje magasodó templommal. A térből több út ágazott ki: a Rákóczi, Bogdáni utak és a Dumtsa Jenő utca vonalában, valamint a Dunára lefutó közök. A település központjában, és ahhoz közel több kőépület állt: a nemesi udvarházak, telkeikkel. Ettől távolodván egyre ritkásabban helyezkedtek el a nyilvánvalóan szerényebb hajlékok. Így egy tipikus mezővárossá fejlődött falu képét láthatjuk magunk előtt, ha a virágzó, XV-XVI. századi Szentendrére gondolunk.

Buda 1540. évi török megszállása még nem befolyásolta számottevően a környék életét. A XVI. századi török adóösszeírások népes magyar lakosságról adnak hírt Szentendrén is. 1542-ben Brutus János magyar történetíró oppidumként (mezőváros) említi a települést. Ez az első ilyen megnevezése, a korábbi századokban "villa", azaz falu megjelölés szerepel.

A XVI. század végétől kezdve néptelenedik el városunk.

Újkor. A török kiűzését követően a város az 1690-es években népesült be. A törökök által visszafoglalt Nándorfehérvárból a szerbek nagy számban kerestek menedéket Magyarországon, Csernovics Arzén ipeki patriarcha vezetésével. Letelepedésükkel nemcsak a lakosság létszámát növelték, de jelenlétük hosszú időre meghatározta a város gazdasági, társadalmi arculatát.

A szerbek első kiváltságaikat 1690. áprilisában kapták, amelyet még abban az évben megerősített az uralkodó. 1706-ban újabb kiváltságlevelet kaptak, ennek megerősítésére 1713-ban került sor. A görögkeleti vallás szabad gyakorlására vonatkozó rendeletet Mária Terézia 1776-ban újította meg. (21. Mária Terézia vallása rendelete)
21. Mária Terézia vallási rendelete

Szentendrét az uralkodó már 1659-ben a Zichyeknek adományozta, a török jelenléte miatt azonban csak 1700-ban vehette ténylegesen birtokba a család. Bár az egymást követő szerződések folyamatosan emelték a földesúri szolgáltatást, a lakosság számára mégis előnyösek voltak, hiszen biztosították, hogy adójukat egy összegben megválthassák.

A XVIII. század első felében a város különböző birtokperek tárgya volt, így a pilisi apátság, illetve Muslay Simon Antal örökösei követelték maguknak. A birtokos személyében azonban csak 1767-ben történt változás, amikor a kincstár hosszas pereskedés után elnyerte a települést özvegy Zichy Miklósnétól.

A Rákóczi szabadságharc idején Szentendre hű maradt a császárhoz, ezt tanúsítják olyan iratok, mint pl. a báró Pfeffershofen generális által kiállított menlevél a szentendreieknek, valamint az a levél, mely elismeri, hogy a szerbek a harcok során hűek voltak a dinasztiához, illetve Bercsényi Miklós levele, melyben a város segítségét kéri - hiába - a szabadságharc ügyének támogatására.

A szerbek betelepedésével a lakosság száma ugrásszerűen megnőtt, legnagyobb részük iparból és kereskedelemből élt. A kézművesipar jelentősége a XVIII. század első évtizedeiben is megmaradt, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szerbek nem térhetnek vissza hazájukba, a végleges letelepedés a mezőgazdaság jelentőségét is megnövelte.

Szentendre fejlődése, a lakosság számának növekedése szükségessé tette a modern közigazgatás kialakítását. Ehhez mindenekelőtt a mezőváros határainak rendezésére volt szükség. Az 1754-ben elkezdődött perek lezárása után kijelölték a végleges vonalakat Szentendre, Pomáz, Budakalász, Pilisszentlászló, Pilisborosjenő települések között. A XIX. században újabb határkiigazításokra került sor. Szentendre 1808-ban készül térképét a Ferenczy Múzeum őrzi.

A XVIII. század elején kialakult önkormányzat figyelembe vette a lakosság összetételét, ennek megfelelően 1733-ig 1 katolikus és 3 görögkeleti gazdag polgár kormányozta a várost. A vezetésben mutatkozó - gyakran vallási és nemzetiségi köntösben jelentkező - ellentétek valódi oka a gazdasági érdekellentét volt. Az őslakosság és a betelepült szerbek egy része mezőgazdasággal, főleg szőlőműveléssel foglalkozott, míg a szerbek többsége még mindig az ősi mesterségből, iparból és kereskedelemből élt.

Szentendre életében a XVII. század végétől egyre nagyobb szerepet kapott a kereskedelem. A szerb kereskedők céhe 1698-ban kapta első kiváltságlevelét. 1728-ban 15 kereskedő élt a városban, s az áruforgalom vízi úton zajlott. A szatócsüzletek árukészletének korabeli összeírása (1792) gazdag kínálatról tanúskodik. 1875-ben 36 bolt volt a városban - szatócsok, fűszeresek mellett liszt- és korpakereskedők, textilkereskedők és borkereskedők voltak nagy számban. A lakosság ellátásában a vasárnapi piac, a két hetivásár és évente háromszor az országos vásárok is jelentős szerepet kaptak. A szentendreiek elsősorban Vác és Pest-Buda vásárait látogatták.

A kézművesipar, kereskedelem sokrétűségét eredeti dokumentumok őrzik, pl. Mária Terézia által a szentendrei kosárfonók részére kiállított (22. A szentendrei kosárfonók szabadalomlevele).

A város a XVIII. században élte fénykorát. Már Bél Mátyás is a mezőváros pezsgő gazdasági életéről számol be, az 1720-ban készült munkájában. A kor életmódjáról hitelesen tanúskodnak a nagyszámban fennmaradt hagyatéki leltárak (inventáriumok) és végrendeletek - ezekből képet kaphatunk a háztartás és a gazdaság eszközeiről, a házak berendezéséről, a viseletről.

A fémből készült - ón (cin), réz, vagy ezüstözött fém - tárgyak a XVIII. században már asztali edények formájában jelen vannak a módosabb rétegek háztartásában: tálak, tányérok, kancsók, kanalak. De a népesség zöme cserépedényeket használt. (24. Bögrék a 17-18. századból); (25. Cserépmozsár) A hagyományos szerb konyha kultikus célú és sütő-főző edényei vörösrézből készültek. Rézből volt a bogrács, a tepsi (tencser), más sütőedények (legyen, kandilo),, a Dunából előkerült vörösréz boroskancsó is. A XVIII. század végi háztartásokban már porcelán csészék, tányérok és üvegtárgyak, palackok és poharak is vannak.
22. A szentendrei kosárfonók szabadalomlevele
23. Szabadalomlevél belső oldala
24. Bögrék a 17-18. századból
25. Cserépmozsár

A viseletük színes, finom anyagokból készült drága kiegészítőkkel. Arany és ezüstszállal szerbvászonra hímzettek a dísztörülközők, peskirek. (26. Szerb dísztörülköző)Arany és ezüstszál, aranycsipke, gyöngy és ezüstgombok a viselet díszei. Ékszerként fülbevaló, gyűrű, fátyoltű és gyöngysor pl. gránátból - fordul elő. A harisnya élénk színű volt, később inkább egyszínű, csipkével díszített, gyönggyel szőtt és gyakran monogramos. A Ferenczy Múzeumba került szerb női viselet az 1860-as években készült. (28. Szerb viselet) Készítője és viselője Maria Illits 1889-ben a párizsi világkiállításon oklevelet nyert vele. A szentendrei szerbek ebben az időben már a városi polgári divat szerint öltözködtek. Jellegzetes nyakéküket, az aranypénzekből készíttetett dukátot családi ünnepeken viselték.
26. Szerb dísztörülköző
27. Aranyos peskír
28. Szerb viselet

A szerbek honosították meg Buda környékén az un. balkáni vörösborkultúrát. Lényege, hogy a mustot a törkölyön, kádakban (káci) érlelték. Majd hosszabb-rövidebb ideig légmentesen letapasztották. A sűrű, sötétpiros bort fejtés nélkül fogyasztották.
A hordó használata csak a piacra termeléssel jelenik meg borászatukban. A híressé vált bor megkövetelte a szakszerű tárolást - így alakult ki a XVIII. század végére a máig megfigyelhető városi pincerendszer. Sajátos pincefunkciójú üregeket is megfigyelhetünk a Szamárhegyen, pl. a Bogdányi út néhány telkén, a hozzá épített kamra utcára néző oldalán egyetlen szőlőbedobó ablakkal.

A XIX. századra a szőlőtermesztés a város gazdasági életének meghatározója lett. Virágoztak a hozzá kapcsolódó iparágak. Kialakult a "szőlőtermelők társadalma". A szentendrei vörösbor ismert és kedvelt volt, nemcsak belföldön, de külföldön is. Szentendre 70 000 akós (egy akó 56 liter) évi termelésével első volt egész Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, A szentendrei aszú bort a jól megérett és ezenkívül a padláson egy ideig szikkasztott, jobbára kadarka szőlőből készítették- óborral való felöntéssel. A XIX. század közepére - a Buda környéki németek révén - a hatalmas, kősúlyos un. bálványos prések (borsajtók) terjedtek el vidékünkön. Faragott, festett példányai a vidék népművészetének jellegzetes tárgyai.

A virágzó gazdasági élet sem tudta megszüntetni a városi igazgatásban meglévő ellentéteket. A városi tanács tevékenységével kapcsolatos panaszokkal az úriszék már a XVIII. század közepén is foglalkozott. Az 1780-as évekre elmérgesedett helyzet tisztázására, a lakosság sorozatos panaszainak kivizsgálása céljából került sor Ráby Mátyás kiküldésére. Ráby háza

A XIX. század első évtizedeiben a város gazdasági-társadalmi életében nem következett be jelentősebb változás. A szőlőművelésen és helyi iparon alapuló települést a reformkori országos fejlődés nem érintette jelentősen. Az 1830-as, 1840-es években bekövetkezett természeti csapások (a Duna, a Dera-patak és a Nádas-tó által okozott árvizek), a kolerajárvány következtében a lakosság száma átmenetileg csökkent. A század közepére stabilizálódott a népesség száma, de a szerbek aránya kisebb lett, a magyar és német lakosság száma nőtt.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc nem hozott különösebb változást Szentendre életében. A szabadságharcban a város polgárai nem vettek részt aktívan. A régi hagyományoknak megfelelően a szerb lakosság ezúttal is hű maradt az uralkodóhoz. Tevékenységük a városban állomásozó császári csapatoknak élelemmel való ellátására korlátozódott.

A polgári forradalom után meginduló általános gazdasági fejlődés következtében nőtt a betelepedők száma. Míg 1850-ben 3600 volt a város lakóinak száma, ez 1857-ig 4261-re, 1870-ig 4683-ra emelkedett. A nemzetiségi összetétel is megváltozott. 1881-ben a nemzetiségi sorrend már: német, szlovák, magyar, szerb.

Az ipar és a kereskedelem a XIX. század második felében hanyatlást mutat. Ennek oka - a céhek felbomlásán túl - elsősorban a tőkehiány. Ennek megoldására 1869-ben Takarékpénztárt hoz létre a város 6000 Ft tartalékalappal. A kapitalista ipar kialakulását a munkaerőhiány is gátolja. Az elszegényedett lakosság a szőlőben talál munkát, így a gyári ipar kialakulásához hiányzik a munkaerő-tartalék.

A XIX. század utolsó harmada a szentendrei szőlő- és bortermelés alkonya. Közrejátszott ebben az is, hogy a vámok felemelésével a kereslet és a kivitel is megcsappant. A filoxéra 1882-ben utolérte Szentendrét is, s öt év alatt teljesen tönkretette szőlőgazdaságát. A hajdani szőlőtermelők gyümölcsfákat telepítettek, és áttértek a később szintén híressé vált egres (piszke) termesztésére.

Az 1880-as évek tehát gyökeres változást hoztak a város életében. A gazdasági alapot jelentő szőlőművelés kényszerű megszűnése a mezőgazdaság egyéb ágazatait juttatta előtérbe. A szőlőtelepeket felváltó szántó, legelő, gyümölcsös nemcsak a jövedelmek jelentős csökkenését jelentette, de munkát sem tudott biztosítani a város teljes lakosságának. Ezen a gondon is segített az 1886-ban megindult vasútépítés, mely lehetővé tette Budapest gyors megközelítését, így a szőlőtermelés hanyatlása miatt szabaddá vált munkaerő új munkalehetőséget talált a fővárosban.

A vasútépítés az idegenforgalom, a turizmus fejlődését is elősegítette. A budapestiek könnyen utazhattak ki a szép kisvárosba, gyakran vásároltak nyaralót vagy telepedtek le véglegesen itt.

A XX. század első évtizedeiben nagyméretű városfejlesztés indult meg. A közművek kiépítése, a középületek felújítása, átalakítása mellett magánépítkezések is gazdagították a város arculatát.

A polgárság jelentős szerepet vállalt a város vezetésében és meghatározója lett a társadalmi, kulturális életének is. Dumtsa Jenő, Stéger Ferenc, Dezsőfi Ferenc tevékenységükkel, tehetségükkel növelték Szentendre hírnevét.

FONTOSABB IRODALOM

  • Dóka Klára: Szentendre története írásos emlékekben. Szentendre, 1981.
  • Dinnyés István - Kővári Klára - Lovag Zsuzsa - Tettamanti Sarolta - Topál Judit -Torma István: Pest megye régészeti topográfiája. Szentendre. (Bp. 1986.) 246-293.
  • I. Sándor Ildikó - Szelényi László: A szőlő és vörösbor Szentendrén. Dunakanyar Intéző Bizottság Tájékoztatója 1980/2. szám
  • Kiss Mária: Délszláv szokások a Duna mentén. Bp. 1988
  • Maróti Éva: Szentendre - Ulcisia Castra - római kori kőemlékei. Szentendre, 2003
  • O. Deisinger Margit: Budapest környékén élő délszlávok karácsonyi szokásai. In.: Studia Comitatensia I. Szentendre, 1972. 167-184.
  • Soproni Sándor: Szentendre a rómaiak korában. Szentendre, 1987.
  • Szentendre évszázadai. Kiállítási katalógus. (szerk.: Sz. Tóth Judit) Szentendrei Múzeumi Füzetek 3. Szentendre, 1996
  • Tettamanti Sarolta: Újabb régészeti adatok Szentendre középkori településtörténetéhez. Studia Comitatensia 22. (1991.) 457-491.

A projetketet az Informatikai és Hírközlési Minisztérium támogatta