Szentendre területéről a legelső hiteles régészeti leletek az újkőkor időszakából (neolitikum: i.e. 5500-3400) kerültek elő. A városban és környékén végzett rendszeres régészeti terepbejárásoknak köszönhetően több lelőhelyről ismerünk szórvány újkőkori leleteket (Bubán-dűlő, Pannónia-dűlő), de csatornaásások, alapozások közben is kerültek elő cseréptöredékek. Mivel az őskori népek neveit nem ismerjük, így az írott források megjelenéséig csak régészeti emlékeikről, egy-egy jelentősebb lelőhelyükről, jellegzetes díszítési módjukról, edényes temetkezési formájukról, azonos földrajzi környezetükről kapták az egyes népcsoportok, kultúrák a nevüket.
A középső neolitikum időszakából a vonaldíszes kerámia kultúrájának telepét bolygatták meg az új posta alapozásánál. A kultúra jellegzetes plasztikus, vagy karcolt díszítésformái az ívek, spirálisok, zegzug-vonalak, a csomókkal ellátott függesztő-hálózat formáját utánzó mintákat élesztik újjá az agyagedényeken.
Az újkőkor kései szakaszából a lengyeli kultúra népességének hagyatékai kerültek napvilágra a HÉV-végállomásnál. E nép már elkülönítve temette el a halottakat a telepek elhagyott részén. A lengyeli kultúra csontvázas sírjából származik a három kis bütyökkel díszített vörös festésű edény.
A rézkor (i.e. 3400-1900) idején az újkőkori egyhelyben lakást jellemző hosszabb életű telepek megszűntek, s átadták helyüket a rézkori pásztorkodó életformának jobban megfelelő, átmenetibb jellegű telepeknek. Az átmeneti szállásterületekkel szemben megnőtt a temetők szerepe, a közösség életében az állandóságot ezek képviselték.
A rézkori temetőben már a társadalmi tagozódást is megfigyelhetjük, mivel szigorú rendszer szerint és gazdag melléklettel (réz-, csont-, kőeszközök, kagyló- és csontékszerek, agyagedények) temették el a halottaikat. A korszakot jellegzetes rézeszközeiről nevezték el. A rézkor megváltozott gazdálkodási módja segítette elő a fémművesség fellendülését.
A római kori tábor területén feltárt kései temetőből került elő egy kora rézkori csontvázas sír mellékletekkel. A csontváz nyaka körül 6 db hengeres kagylógyöngy, a jobb combcsont mellől egy magkőeszköz került elő. A Pannónia-telepen talált középső rézkori sírban hordó alakú, bütyökdíszes füles edényt és több lapos, kerek, átfúrt kagylógyöngyöt tártak fel.
A késő rézkori badeni (péceli) kultúrához és a kosztoláci csoporthoz tartoznak a Pap-szigetről származó tagolt lécdíszes, kannelurás, illetve pontsorokkal díszített edénytöredékek. Közvetlenül a Duna partján szintén a badeni kultúra edénytöredékeit találták meg. A Püspökmajor környékéről gyűjtött őskori leletek többsége is ennek a kultúrának az emlékanyaga.
A Pannónia-telepről és Pannónia-dűlőről előkerült kerámiaanyagban a badeni kultúra klasszikus időszakának edénytípusai: a lécdíszes és hálómintás fazéktöredékek, kannelurázott tál- és bögretöredékek, kétosztatú tál darabja, felhúzott fülű bögretöredékek mellett a megelőző bolerázi és kosztoláci csoport leletanyaga is megtalálható. A rézkor végi badeni kultúra népessége az egész mai Magyarország területét elfoglalta. Állattartó, földművelő életformájuk mellett finoman kidolgozott réz és aranytárgyakat, agyagedényeket készítettek, kifinomult, magas szintű ismereteikről, hitvilágukról gazdag kultusztárgyaik, temetkezési szokásaik vallanak.
Időszámításunk előtt 1900 táján több hullámban és több irányból újabb népcsoportok jelentek meg a Kárpát-medencében, s a helyi rézkor végi népekkel összekeveredve alakították ki az új,
A kora
Bár Szentendre öt pontján kerültek elő római sírok, a korai temetkezésekből csak nagyon keveset ismerünk. Ennek az lehet az oka, hogy a korai, hamvasztásos temetőre temetkeztek a későbbi századokban és valószínűleg a vicus militaris építkezései is tehettek tönkre sírokat. A korai sírok létét a korai sírkövek bizonyítják, melyek a tábor melletti, az abból kivezető út mentén lévő késő római temető sírjaiból kerültek elő másodlagos felhasználásból. A III. századból ismertek szarkofágtemetkezések a Dózsa György utca környékén. Eddig mintegy 150 sírt tártak fel a mai Dunakanyar körút és a Vasúti villasor között. Itt régebbi sírkövekből összeállított ún. ok, téglasírok és egyszerű földsírok voltak, egy részüket már évszázadokkal ezelőtt kirabolták. A mellékletekre általában a kerámia a jellemző.
A különleges vörös mázú edényeket, terra sigillatákat "az ókor porcelánja"-ként ismeri az utókor. Gyakoriak a bronz ékszerek (gyűrű, tű, karkötő, fibula és gyöngyök), viseleti tárgyak (csat, veretek), de előfordul csontból faragott fésű, hajtű és dobókocka-pár is. Az üegtárgyak zöme a későrómai korból való üvegedény, illetve ékszer. A legkésőbbi sírokban már keresztények temetkezhettek - ezt egy bronz ládikaveret valószínűsíti.
A III. század második felében gót, szarmata és vandál betörések után Gallienus (253-268) megkezdi a határvédelmi rendszer felújítását, melynek nagyarányú újjáépítését Diocletianus (248-305) viszi végbe. Ekkor Pannonia inferior északi része a Valeria tartomány nevet kapja. Nagy Constantinus (306-337) alatt a szentendrei tábor szögletes tornyait patkó- és legyező alakúakra építik át az új védekező harci taktika szempontjai szerint. A tábor neve is megváltozik: az ulciscor (megbosszul) igére emlékeztető név helyett a Castra Constantia (constantia = szilárd, állhatatos, állandó) nevet kapja. Ekkor épül és épül újjá sok őrtorony, hídfőállás és kiserőd is a limes mentén. A IV. sz. második felében I. Valentinianus alatt (364-375) újabb nagyszabású katonai építkezések folynak: Frigeridus dux-nak, Valeria tartomány katonai parancsnokának neve sok bélyeges tégláról ismert (katonai építkezések! ). I.sz. 380 körül gyengül a határvédelem, több tábort feladnak - ebben az időben hagyják el utolsó lakói a Skanzen területén álló római kori villát. A 430-as évek elején megszűnik a római birodalom, bár az épületek még állnak, sorsuk a lassú enyészet lesz.
A Jókai utca - Duna-part - Bükkös-patak közötti térségben is középkori falak maradványait tárták fel, ahonnan számos fehéres-szürke foltos, szürke, sárga fazék, tál és edény perem-, oldal- és aljtöredékei (közöttük néhány fenékbélyeges) több évszázad emlékét idézik. Kiemelendő egy világos sárga színű, szemcsés anyagú edény oldaltöredéke, amely barázdált vörös sáv- és petty-festéssel díszített, egy XIV - XV. századi szürke, belső oldalán fehéres szürke, hason barázdált díszű fazék, egy világos tégla színű, szűk nyakú füleskorsó töredéke és a szentendrei középkori kerámiaanyag különlegessége: egy XV. századi, sárga színű, négy bütykön álló ún. pereckulacs.
A török kor egyik emlékére: egy kívül-belül ónozott, alacsony talpon álló bronz tálra (külső oldalán török felirattal) a Vasúti villasoron bukkantak.
A régészeti megfigyelések szerint a középkori település középpontja a Templom tér - Városháza - Fő tér térsége. Határai: Művelődési központ - Dobozi utca - Rákóczi úti iskola - Bükkös-part - Duna-part. A késő középkori emlékanyag: a Városházáról egy XVII. századi sárga, kívül-belül engbe-s, vörös sávos korsó oldalfaltöredéke, a Kmetty-ház alatt lelt XVI - XVIII. század közé keltezhető sötétbarna mázas, sziromlevelekkel díszített tál, a Vöröshadsereg utcából barna koromfoltos, belül zöldes-barnás mázú agyagedény, a Templom tér területéről előkerült viseleti tárgyak (bronz fölesgomb, lemezgomb és kovácsoltvas csizmavasalások), a Papszigeten talált vaskulcs, harci fokos, csizmavasalások, a bizonytalan lelőhelyű vassarkantyú, vaskard és egy Pannonia-telepi középkori kézimalom-kő töredéke a kiterebélyesedett késő középkori település életéből villantanak fel képeket.
A középkor végi városkát jól jellemzi egy 1697-ben végzett tanúkihallgatás jegyzőkönyve. Vármegyei bizottság járja be az ekkorra már elpusztult települést. Egy idős tanú mondja el sorra-rendre, milyen házak álltak és azok kinek a tulajdonában voltak (az ő, illetve nyilván felmenői emlékezete szerint) másfélszáz évvel azelőtt. A kivizsgálás a Simon alias Muslay família török hódoltság kori szentendrei birtoklására irányult. A tanú kilenc házat sorol föl, ötöt a Duna, illetve a Bükkös-patak partján, egyet a Görög templommal szemben a "Dunára járó utczába", három házat pedig a mai Fő tér tájékán.
A régészeti és történeti adatok alapján tehát egy laza szerkezetű települést feltételezhetünk. A központ a háromszög alakú piactér, a föléje magasodó templommal. A térből több út ágazott ki: a Rákóczi, Bogdáni utak és a Dumtsa Jenő utca vonalában, valamint a Dunára lefutó közök. A település központjában, és ahhoz közel több kőépület állt: a nemesi udvarházak, telkeikkel. Ettől távolodván egyre ritkásabban helyezkedtek el a nyilvánvalóan szerényebb hajlékok. Így egy tipikus mezővárossá fejlődött falu képét láthatjuk magunk előtt, ha a virágzó, XV-XVI. századi Szentendrére gondolunk.
Buda 1540. évi török megszállása még nem befolyásolta számottevően a környék életét. A XVI. századi török adóösszeírások népes magyar lakosságról adnak hírt Szentendrén is. 1542-ben Brutus János magyar történetíró oppidumként (mezőváros) említi a települést. Ez az első ilyen megnevezése, a korábbi századokban "villa", azaz falu megjelölés szerepel.
A XVI. század végétől kezdve néptelenedik el városunk.
Szentendrét az uralkodó már 1659-ben a Zichyeknek adományozta, a török jelenléte miatt azonban csak 1700-ban vehette ténylegesen birtokba a család. Bár az egymást követő szerződések folyamatosan emelték a földesúri szolgáltatást, a lakosság számára mégis előnyösek voltak, hiszen biztosították, hogy adójukat egy összegben megválthassák.
A XVIII. század első felében a város különböző birtokperek tárgya volt, így a pilisi apátság, illetve Muslay Simon Antal örökösei követelték maguknak. A birtokos személyében azonban csak 1767-ben történt változás, amikor a kincstár hosszas pereskedés után elnyerte a települést özvegy Zichy Miklósnétól.
A Rákóczi szabadságharc idején Szentendre hű maradt a császárhoz, ezt tanúsítják olyan iratok, mint pl. a báró Pfeffershofen generális által kiállított menlevél a szentendreieknek, valamint az a levél, mely elismeri, hogy a szerbek a harcok során hűek voltak a dinasztiához, illetve Bercsényi Miklós levele, melyben a város segítségét kéri - hiába - a szabadságharc ügyének támogatására.
A szerbek betelepedésével a lakosság száma ugrásszerűen megnőtt, legnagyobb részük iparból és kereskedelemből élt. A kézművesipar jelentősége a XVIII. század első évtizedeiben is megmaradt, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szerbek nem térhetnek vissza hazájukba, a végleges letelepedés a mezőgazdaság jelentőségét is megnövelte.
Szentendre fejlődése, a lakosság számának növekedése szükségessé tette a modern közigazgatás kialakítását. Ehhez mindenekelőtt a mezőváros határainak rendezésére volt szükség. Az 1754-ben elkezdődött perek lezárása után kijelölték a végleges vonalakat Szentendre, Pomáz, Budakalász, Pilisszentlászló, Pilisborosjenő települések között. A XIX. században újabb határkiigazításokra került sor. Szentendre 1808-ban készül térképét a Ferenczy Múzeum őrzi.
A XVIII. század elején kialakult önkormányzat figyelembe vette a lakosság összetételét, ennek megfelelően 1733-ig 1 katolikus és 3 görögkeleti gazdag polgár kormányozta a várost. A vezetésben mutatkozó - gyakran vallási és nemzetiségi köntösben jelentkező - ellentétek valódi oka a gazdasági érdekellentét volt. Az őslakosság és a betelepült szerbek egy része mezőgazdasággal, főleg szőlőműveléssel foglalkozott, míg a szerbek többsége még mindig az ősi mesterségből, iparból és kereskedelemből élt.
Szentendre életében a XVII. század végétől egyre nagyobb szerepet kapott a kereskedelem. A szerb kereskedők céhe 1698-ban kapta első kiváltságlevelét. 1728-ban 15 kereskedő élt a városban, s az áruforgalom vízi úton zajlott. A szatócsüzletek árukészletének korabeli összeírása (1792) gazdag kínálatról tanúskodik. 1875-ben 36 bolt volt a városban - szatócsok, fűszeresek mellett liszt- és korpakereskedők, textilkereskedők és borkereskedők voltak nagy számban. A lakosság ellátásában a vasárnapi piac, a két hetivásár és évente háromszor az országos vásárok is jelentős szerepet kaptak. A szentendreiek elsősorban Vác és Pest-Buda vásárait látogatták.
A kézművesipar, kereskedelem sokrétűségét eredeti dokumentumok őrzik, pl. Mária Terézia által a szentendrei kosárfonók részére kiállított .
A város a XVIII. században élte fénykorát. Már Bél Mátyás is a mezőváros pezsgő gazdasági életéről számol be, az 1720-ban készült munkájában. A kor életmódjáról hitelesen tanúskodnak a nagyszámban fennmaradt hagyatéki leltárak (inventáriumok) és végrendeletek - ezekből képet kaphatunk a háztartás és a gazdaság eszközeiről, a házak berendezéséről, a viseletről.
A fémből készült - ón (cin), réz, vagy ezüstözött fém - tárgyak a XVIII. században már asztali edények formájában jelen vannak a módosabb rétegek háztartásában: tálak, tányérok, kancsók, kanalak. De a népesség zöme cserépedényeket használt. A hagyományos szerb konyha kultikus célú és sütő-főző edényei vörösrézből készültek. Rézből volt a bogrács, a tepsi (tencser), más sütőedények (legyen, kandilo),, a Dunából előkerült vörösréz boroskancsó is. A XVIII. század végi háztartásokban már porcelán csészék, tányérok és üvegtárgyak, palackok és poharak is vannak.
A viseletük színes, finom anyagokból készült drága kiegészítőkkel. Arany és ezüstszállal szerbvászonra hímzettek a dísztörülközők, peskirek. Arany és ezüstszál, aranycsipke, gyöngy és ezüstgombok a viselet díszei. Ékszerként fülbevaló, gyűrű, fátyoltű és gyöngysor pl. gránátból - fordul elő. A harisnya élénk színű volt, később inkább egyszínű, csipkével díszített, gyönggyel szőtt és gyakran monogramos. A Ferenczy Múzeumba került szerb női viselet az 1860-as években készült. Készítője és viselője Maria Illits 1889-ben a párizsi világkiállításon oklevelet nyert vele. A szentendrei szerbek ebben az időben már a városi polgári divat szerint öltözködtek. Jellegzetes nyakéküket, az aranypénzekből készíttetett dukátot családi ünnepeken viselték.
A szerbek honosították meg Buda környékén az un. balkáni vörösborkultúrát. Lényege, hogy a mustot a törkölyön, kádakban (káci) érlelték. Majd hosszabb-rövidebb ideig légmentesen letapasztották. A sűrű, sötétpiros bort fejtés nélkül fogyasztották.
A hordó használata csak a piacra termeléssel jelenik meg borászatukban. A híressé vált bor megkövetelte a szakszerű tárolást - így alakult ki a XVIII. század végére a máig megfigyelhető városi pincerendszer. Sajátos pincefunkciójú üregeket is megfigyelhetünk a Szamárhegyen, pl. a Bogdányi út néhány telkén, a hozzá épített kamra utcára néző oldalán egyetlen szőlőbedobó ablakkal.
A XIX. századra a szőlőtermesztés a város gazdasági életének meghatározója lett. Virágoztak a hozzá kapcsolódó iparágak. Kialakult a "szőlőtermelők társadalma". A szentendrei vörösbor ismert és kedvelt volt, nemcsak belföldön, de külföldön is. Szentendre 70 000 akós (egy akó 56 liter) évi termelésével első volt egész Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, A szentendrei aszú bort a jól megérett és ezenkívül a padláson egy ideig szikkasztott, jobbára kadarka szőlőből készítették- óborral való felöntéssel. A XIX. század közepére - a Buda környéki németek révén - a hatalmas, kősúlyos un. bálványos prések (borsajtók) terjedtek el vidékünkön. Faragott, festett példányai a vidék népművészetének jellegzetes tárgyai.
A virágzó gazdasági élet sem tudta megszüntetni a városi igazgatásban meglévő ellentéteket. A városi tanács tevékenységével kapcsolatos panaszokkal az úriszék már a XVIII. század közepén is foglalkozott. Az 1780-as évekre elmérgesedett helyzet tisztázására, a lakosság sorozatos panaszainak kivizsgálása céljából került sor Ráby Mátyás kiküldésére. Ráby háza
A XIX. század első évtizedeiben a város gazdasági-társadalmi életében nem következett be jelentősebb változás. A szőlőművelésen és helyi iparon alapuló települést a reformkori országos fejlődés nem érintette jelentősen. Az 1830-as, 1840-es években bekövetkezett természeti csapások (a Duna, a Dera-patak és a Nádas-tó által okozott árvizek), a kolerajárvány következtében a lakosság száma átmenetileg csökkent. A század közepére stabilizálódott a népesség száma, de a szerbek aránya kisebb lett, a magyar és német lakosság száma nőtt.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc nem hozott különösebb változást Szentendre életében. A szabadságharcban a város polgárai nem vettek részt aktívan. A régi hagyományoknak megfelelően a szerb lakosság ezúttal is hű maradt az uralkodóhoz. Tevékenységük a városban állomásozó császári csapatoknak élelemmel való ellátására korlátozódott.
A polgári forradalom után meginduló általános gazdasági fejlődés következtében nőtt a betelepedők száma. Míg 1850-ben 3600 volt a város lakóinak száma, ez 1857-ig 4261-re, 1870-ig 4683-ra emelkedett. A nemzetiségi összetétel is megváltozott. 1881-ben a nemzetiségi sorrend már: német, szlovák, magyar, szerb.
Az ipar és a kereskedelem a XIX. század második felében hanyatlást mutat. Ennek oka - a céhek felbomlásán túl - elsősorban a tőkehiány. Ennek megoldására 1869-ben Takarékpénztárt hoz létre a város 6000 Ft tartalékalappal. A kapitalista ipar kialakulását a munkaerőhiány is gátolja. Az elszegényedett lakosság a szőlőben talál munkát, így a gyári ipar kialakulásához hiányzik a munkaerő-tartalék.
A XIX. század utolsó harmada a szentendrei szőlő- és bortermelés alkonya. Közrejátszott ebben az is, hogy a vámok felemelésével a kereslet és a kivitel is megcsappant. A filoxéra 1882-ben utolérte Szentendrét is, s öt év alatt teljesen tönkretette szőlőgazdaságát. A hajdani szőlőtermelők gyümölcsfákat telepítettek, és áttértek a később szintén híressé vált egres (piszke) termesztésére.
Az 1880-as évek tehát gyökeres változást hoztak a város életében. A gazdasági alapot jelentő szőlőművelés kényszerű megszűnése a mezőgazdaság egyéb ágazatait juttatta előtérbe. A szőlőtelepeket felváltó szántó, legelő, gyümölcsös nemcsak a jövedelmek jelentős csökkenését jelentette, de munkát sem tudott biztosítani a város teljes lakosságának. Ezen a gondon is segített az 1886-ban megindult vasútépítés, mely lehetővé tette Budapest gyors megközelítését, így a szőlőtermelés hanyatlása miatt szabaddá vált munkaerő új munkalehetőséget talált a fővárosban.
A vasútépítés az idegenforgalom, a turizmus fejlődését is elősegítette. A budapestiek könnyen utazhattak ki a szép kisvárosba, gyakran vásároltak nyaralót vagy telepedtek le véglegesen itt.
A XX. század első évtizedeiben nagyméretű városfejlesztés indult meg. A közművek kiépítése, a középületek felújítása, átalakítása mellett magánépítkezések is gazdagították a város arculatát.
A polgárság jelentős szerepet vállalt a város vezetésében és meghatározója lett a társadalmi, kulturális életének is. Dumtsa Jenő, Stéger Ferenc, Dezsőfi Ferenc tevékenységükkel, tehetségükkel növelték Szentendre hírnevét.
FONTOSABB IRODALOM
- Dóka Klára: Szentendre története írásos emlékekben. Szentendre, 1981.
- Dinnyés István - Kővári Klára - Lovag Zsuzsa - Tettamanti Sarolta - Topál Judit -Torma István: Pest megye régészeti topográfiája. Szentendre. (Bp. 1986.) 246-293.
- I. Sándor Ildikó - Szelényi László: A szőlő és vörösbor Szentendrén. Dunakanyar Intéző Bizottság Tájékoztatója 1980/2. szám
- Kiss Mária: Délszláv szokások a Duna mentén. Bp. 1988
- Maróti Éva: Szentendre - Ulcisia Castra - római kori kőemlékei. Szentendre, 2003
- O. Deisinger Margit: Budapest környékén élő délszlávok karácsonyi szokásai. In.: Studia Comitatensia I. Szentendre, 1972. 167-184.
- Soproni Sándor: Szentendre a rómaiak korában. Szentendre, 1987.
- Szentendre évszázadai. Kiállítási katalógus. (szerk.: Sz. Tóth Judit) Szentendrei Múzeumi Füzetek 3. Szentendre, 1996
- Tettamanti Sarolta: Újabb régészeti adatok Szentendre középkori településtörténetéhez. Studia Comitatensia 22. (1991.) 457-491.
|
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
)
